Már az ajtónkon kopogtat az ÚJ MUZEOGIA. Beengedjük végre?

Kovács Vera

Hogy lehet az, hogy az ország abszolút első karán, az ELTE BTK Történelem és muzeológia szakán az „új muzeológia” kifejezés egyszer nem hangzik el? Miért kell egy néprajzi folyóirat lapbemutatójára elmenni ahhoz, hogy valami értelmeset halljunk a múzeumokról? És van ennél még rosszabb is: miért az a baljós sejtelem, hogy az új muzeológia legaggasztóbb problémái abból fakadnak, hogy nincs egy normálisnak titulálható muzeológiai képzés kis hazánkban? Íme a beszélgetés egy lapszámról, az új muzeológiáról, s arról, hogy égető szükség lenne már egy olyan képzésre, amely az új muzeológiát nyitott ajtókkal fogadja.

Hermann Veronika moderálta a beszélgetést, amely a Néprajzi Látóhatár Új Muzeológia lapját mutatta be, tegnap a Magyar Néprajzi Múzeum könyvtárában.

A jelenlévőkhöz intézett első kérdése arra vonatkozott, hogy érdemes-e még egyáltalán hagyományos szemléletű, egyetlen szakmuzeológiai ág módszereit felhasználó kiállítást készíteni, vagy ideje van teljes mértékben áttérni az interdiszciplináris kiállítási koncepcióra. 

Wilhelm Gábor, aki a Néprajzi Látóhatár tárgyalt számában éppen az új muzeológia fogalmaival és problémáival foglalkozott, hangsúlyozta, hogy a humántudományok közötti határok elmosódottak, nehéz élesen elkülöníteni ezért muzeológiai módszertanukat is. Ezt erősítette meg Kalla Zsuzsanna is, a PIM munkatársa, amikor rávilágított az irodalomtörténeti muzeológia nehézségeire, mivel ilyet önmagában aligha lehet elkülöníteni. A PIM Karinthy-kiállítását hozta példaként, amelyben Karinthy nőkhöz fűződő viszonyát egy installáción keresztül mutatták be. Ébli Gábor ezzel szemben az „ördög ügyvédje” szerepét magára vállalva felhívta a figyelmet arra, hogy bár elengedhetetlen ma már egy múzeum számára, hogy teret adjon a látogatónak a saját álláspontja kialakítására, mégis léteznek olyan – nem is kicsi – múzeumok, amelyek ragaszkodnak a monografikus kiállítási módszerekhez. A Reina Sofia madridi múzeum meglátogatásakor azzal szembesült, hogy az intézmény semmilyen alternatívát nem ismer el, annak ellenére, hogy modern művészeti gyűjtemény. Említette a berlini Altes Museumot/Régi Képtárat, mint a „legszigorúbb” múzeumot Európában, amely a nézőitől széleskörű művészettörténeti tájékozottságot és ismereteket követel meg, és ilyen formában nem barátja mindazoknak a látogatónak, akik a művészettel ismerkedni térnek be egy múzeumba. Hagyományos és régimódi, mégis megteheti, hiszen van közönsége. 

Ébli még egy központi kérdést is érintett: a múzeumok évszázadokra előre terveznek. Első hallásra ellentmondásos kijelentésnek tűnik ez a kijelentés: múzeumok mindössze kétszáz éve léteznek, és az elmúlt harminc évben egyre radikálisabb átalakulásra kényszerülnek, szinte percről percre át kell értelmezniük változó társadalmunkban elfoglalt helyüket. Bármiféle újításnak akkor van értelme, ha az nem drasztikusan kavarja fel a múzeumi kontextust, vagy pedig a muzeológusok csupán remélhetik, hogy mint egy robbanást követően a leülepedő porban nehezen tájékozódva, majd pedig a romokat takarítva egy főnixmadárra lelnek. De ez semmiképpen nem olyan hazárdjáték, amelyet a mai szűkös pénzügyi viszonyok mellett megengedhetnek maguknak, vagy egyáltalán vágynak maguknak a múzeumok.

Lépésről lépésre azonban lehetséges a nyitás. Róka Enikő, a Magyar Nemzeti Galéria kurátora kifejtette, hogy bár továbbra is kitartanak a monografikus kiállítások mellett, már történtek kísérletek az interdiszciplináris bemutatásra. Ilyen kísérletnek szánták a Derkovics-kiállítást is, amelyen elvetették a kronologikus vezérfonalat, és tematikus gócpontokat hoztak létre. A közönségnek a váltás azonban fel sem tűnt, nem hozott gyökeres váltást a kiállítás élményében.

Egyértelműen Nagy Veronika képviselte a legegyedibb múzeumot ezen az estén, a Hetedhét Játékmúzeum ugyanis Auer Erzsébet és Moskovszky Éva – anya és lánya - 5000 darabos játékgyűjteményének a gondozója. A tárgyak egy jelentős részét nem szórakoztatási célokra gyártották, hanem a gyűjtők tevékenysége tette azzá. Kisméretű tárgyak köré enteriőröket építve, babaházakba rendezve a századfordulós polgári életmód szubjektív lenyomatai jöttek létre. Csodás, elvarázsoló, precíz, de nem a valóságot tükröző, a történelmi hűségtől el-eltérő játékok ezek. A Hetedhét Játékmúzeum döntése arról, gyűjteményén keresztül tulajdonképpen mit szeretne bemutatni a kiállításon, sokesélyes volt. Szólhatott volna egy család történetéről, amely generációkon átívelő szenvedéllyel hozta létre ezt a bizarr gyűjteményt. Szolgálhatott volna a 19. és 20. század fordulója társadalmának közvetett bemutatására, a kiállítási tárgyakon keresztül. Ma a Hetedhét Játékmúzeum egy játéktörténeti kiállításnak ad otthont. Ez a döntés, amely alapvetően meghatározta egy újonnan alakuló múzeum jövőjét magyarázza, hogy a nagy hagyománnyal rendelkező, identitásukat féltő múzeumok miért tartanak a változásoktól.
Vass Erika, a skanzen kurátora a skanzen kiállítását akkor újította meg, amikor ez már időszerűvé vált, és olyan mértékben, amennyire szükséges volt. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum a népi kultúrát tájegységekre lebontva, tájházakon keresztül prezentálja. 

Magyarország legtöbb régiója multietnikus, ezért a tájházak korlátozott keretein belül eddig is jelen volt az igyekezet, hogy minden kultúra szóhoz jusson. Szokás szerint a különböző nemzetiségek saját szobát kaphattak, amelyen belül homogén, zárt egységként jelentek meg. Vass ezzel szemben összekeverte a tárgyakat, ezáltal a valósághoz közelebbi, komplexebb képet tudott kialakítani a kultúrák egymás mellett éléséről. Kiemelte természetesen, és elemezte a tárgyakat, de kontextusukban, és nem lemeztelenítve, egy soha-volt helyiségben. Tovább fokozza az új elrendezés test-közeliségét, hogy a látogatók 12 sorsból egyet kiválasztva, egy ember szemén keresztül élhetik meg a magyar történelem eseményeit. A kitelepítés realitására az döbbent rá a nézőt, amikor döntenie kell: ő mit vinne magával, ha régi életéből 20 kilót vihetne magával a jövőjébe.

Az aktív részvétel meghatározó tényező Foster Hannah szerint is, aki a Pécsi Egyetemen tanul néprajzot és kulturális antropológiát, és aki a Néprajzi Látóhatárban angliai élményeiről számolt be. A szigetország múzeumaiban az önkéntességnek, a közösségnek nagy szerepe van a múzeum fenntartásában, és identitásának alakulásában is.
Kalla Zsuzsanna szerint sem lenne gond, ha a látogató tudata, identitása átalakulna a kiállítás hatására, és nem feladata a múzeumnak, hogy annyira a látogató világnézetéhez igazítsa a mondandóját. Problémaként inkább azt fogalmazta meg, hogy az irodalomtudósok nem tekintik a PIM-et a gondolataik és tudományos munkáik kivetítő felületének. Ezzel nyilván több múzeum is így van. Holott a múzeumok feladatai között nem csak a kiállítás és gyűjteményezés, hanem a tudományos munka is szerepel. Miért ne válhatna a tudományos világ és a laikus közönség közötti kapoccsá a múzeum?

Nem csak itt akad el az üzenet, a MNG sokkal szorosabb kapcsolatot ápol a művészettörténészekkel, azonban éppen az a szaktudás hiányzik, amivel meg tudnák szólítani a közönséget, és egy érthető narratívává állna össze a kiállítás. Hiányoznak az előzetes közönségbejárások is, így vakrepülés minden kiállítás: a kurátoroknak fogalmuk sincs arról, hogyan fog reagálni a közönség.

Ezt erősítette meg Nagy Veronika, mert a látogatót szerinte elbizonytalanítja, ha a múzeum nem helyezkedik határozottan egy álláspontra, ezért a kurátoroknak sokkal tudatosabban kell alkalmaznia a tárgyakat, a verbalitást, és úgy általában az muzeológia összes eszközét.

A közönség soraiból bukott ki az a kérdés, ami minket is foglalkoztat: ugyan honnan tudnák a  művészettörténészek, a múzeumi munkatársak, hogy hogyan használják a muzeológia eszközeit, ha ez nem része a képzésüknek? 

Amíg a muzeológia szakirány egyetlen kötelező olvasmánya Korek József, A muzeológia alapjai tanulmánya 1988-ból, amit már az antikváriumokban sem lehet megtanulni, és amelynek a második fele a Szovjetunió múzeumait tárgyalja, addig várható el semmilyen magasröptű elméleti, vagy gyakorlati hozzájárulás az ezen a szakon végzett hallgatóktól. Ezért melegen ajánljuk a Néprajzi Látóhatár 2013. évi 2. számát, mert ebben végre megcsap minket a friss gondolatok üdítő szellője, elsöpörve az erjedés dohos szagát. Itt az ideje, hogy szellőztessünk egyet!