Recsk - a rendszer kegyetlen, vagy az emberek?

Kovács Vera

A Recski Nemzeti Emlékparkban jártunk, ahol a Rákosi-korszakban, 1953 és 1955 között tartották fogva és kényszerítették bányamunkára mindazokat a politikai elítélteket, akiket a rendszerre veszélyesnek ítéltek. A recski munkatáborban elkövetett kegyetlenkedésnek állít emléket a nemzeti emlékpark. De vajon ki a hibás? Hogyan emlékszik a hely?

    A Mátrában, egy kis falutól egy-másfél kilométerre őrizték a rabokat, a táborba vezető út oda torkollik és ott ér véget. Emlékmű fogadott minket, a jegyeket egy kis bódéban vettük meg. Első pillantásra, és mert sütött a nap egy békés erdei tisztást láttunk, tavakkal, dombokkal. Közelebbről azonban kiderült: a dombokon ma is látható az egykori barakkok körvonala, ahol a foglyok az alapokat lefektették; a tavak pedig nem természetes képződmények. Azokat a rabokkal ásatták az utolsó egy év folyamán, tömegsírnak szánták őket.

  A civilizációtól elszakítva, bekerítve, Recsken egy zárt belső világ jött létre. A "Büntető-brigád barakkjában" - ahol a legembertelenebb körülmények között tartottak éltek - egy kiállítást rendeztek be, amely a munkatábor történetét mutatja be. Az egyik túlélő beszámolója szerint ebben a világban mindenki önmaga volt. A tábort megelőző sors senkit nem érdekelt, mert így vagy úgy mindenki ferdített a történetén. De a fájdalom, a munka, a kimerültség tükrében a társadalomban viselt maszkok lehullottak; foglyokról és fogva tartókról egyaránt. 
 

A büntető-brigád barakkja az egyetlen épület Recsken, amit eredeti állapotában meghagytak

A rabokkal ásatták ezeket a gödröket. Tömegsírok helyett ma tavakat láthatunk.

 

A recski tábort ebbe az irányba hagyták el a foglyok reggelente a bányába menet.

    A tábor lakóinak minden perce be volt osztva, hétközben a munka a közeli bányában, vasárnap a lakókörletek karbantartása foglalta le őket. A "Büntető-brigád" tagjait a hét minden napján hajnalhasadástól napnyugtáig dolgoztatták, és a többi barakk lakóival ellentétben soha nem engedték ki őket a szabadba. Más fogolyhoz tilos volt szólniuk is.     Senki nem bízhatott senkiben, mert a foglyok között is voltak besúgók.     Az őrök minden kihágást, mondvacsinált szabályszegést szigorúan büntettek, ennek emlékére a tábor aljában még ma is áll az a gödör fából tákolt tetejével, ahova a lázadozókat betérdeltették. Gyakran napokat kellett itt töltetniük, kitéve az időjárás és az őket gúnyoló őrök szeszélyeinek.
    Az őrök sem rendelkeztek nagyobb mozgástérrel, a közeli faluba ugyan átmentek olykor a kocsmába, de nem látták őket szívesen. Ugyanannyira rabjai voltak a tábornak mint az elítéltek. 
    A Legyek Ura jutott eszembe ezen a helyen. Ott is, mint itt, a gyerekek egy náluk felsőbb hatalmat tiszteltek, attól féltek. Ott is, mint itt a tények, a valóban elkövetett bűnök nem számítottak. Ott maszkot, Recsken pedig egyenruhát öltöttek azért, hogy vonalat húzzanak áldozat és elkövető között. Mindkettő értelmetlen volt. A könyvben azért, mert a "felsőbb hatalom" nem létezett, csak a gyerekek képzeletében, itt azért, mert végső soron magyar magyart ölt, mint oly sokszor máskor a magyar történelemben.
    A recski események annak bizonyítékai, hogy a mások felett gyakorolt hatalom megront, és hogy amint egy embertől megvonják a méltóságát, azonnal lesz, aki készen áll, hogy ezt kegyetlenül kihasználja és kiélvezze.A Recski Nemzeti Emlékpark a kis kiállítási térrel, és néma békéjével pedig példás módon állít ennek emléket.

Ebben a derékmagasságig érő gödörben térdeltették a fegyelmi vétséget elkövető rabokat.