A szépműs önkéntesség 10 velejárója, ami gyökeresen megváltoztatja az életedet

Január 4. 

Ásítozva állok a pepita köveken, a Szépművészeti hangtornásza kivételesen magyarul jelenti be a magyar tárlatvezetést, általában angolul sikerül, és persze senki nem jön. De nem úgy ma.

10:50

Még türelmetlenül pillantok az órámra, és nem értem: kinek jut eszébe tulajdonképpen, hogy szinte szilveszter másnapján barátságos legyen másokhoz? Ahogy azonban gyűlik körülöttem a csoport, tízre bővülünk, befut a tizenegyedik, tizenketteske a kabátját rázza felém, „már jövök, csak még a ruhatár”; érzem újra az izgatottságot, direkt az ingyenes tárlatvezetésre jönnek, elönt a lelkesedés.

A döntés, amelynek eredményeként 2012-ben féléves, mellesleg teljesen hatástalan bátorsággyűjtés után jelentkeztem a Szépművészeti Múzeum önkéntes tárlatvezetői programjára mélyrehatóan átalakította az életemet. Most mégis kísérletet tettem arra, hogy összegyűjtsem azt a 10 dolgot, amely nélkül az életem ma nem lenne az, ami:

1.      Hóközép táján egy kör-email, amire szélsebesen válaszolni, mert különben bekövetkezik a 2-es pont.

2.      Havonta két tárlatvezetés, általában szombaton reggel, mert hét közben nincs időm. Ha bárkit érdekel, nem kellemes felkelni tíz előtt. Hétvégén.

3.      Havonta két alkalommal elismétlem ugyanazt az egyórás szöveget. A szobortúrát már 50-szer, 50x, ötvenszer mondtam el. Néha unom már, OK!?

4.      Havonta két alkalom, hogy új emberekkel találkozzam, a világ minden tájáról, akiktől legalább annyit tanulok, mint ők tőlem. Hogy gyakran mutogatva, kevert nyelven, de mindig nevetve megértsük egymást.

5.      Havonta kétszer a kedvenc témáimról, a művészetről és a történelemről beszélgethetek, egy (!!!) múzeumban (mi kellhet még?). Ráadásul biztosítva a friss, gyanútlan alapanyag.

6.      A tárlatvezetői képzés befejeztével már teljes jogú tagként ingyen járhatok hetente kétszer a múzeum szakemberei tartotta művtöris szemináriumokra.

7.      Többé nem félek nyilvánosság előtt beszélni. Kis készüléssel bármiről tudok beszélni. Hé, azt nem állítottam, hogy mondok is valamit!

8.      A múzeum gyakorlatilag bombáz új lehetőségekkel és kihívásokkal, amelyekben kipróbálhatom magam.

9.      Ingyenes belépő, MINDEN eseményre. Hm, ezt kellett volna elsőre írnom.

10.   Értékes, csodálatos és nemes emberek, akiktől soha nem tudok eleget tanulni, és akiknek a kiállása a gyengék, és az elesettek (amely körbe magamat számítom bele) mellett megmutatta, hogy a múzeumok valójában az emberekről szólnak.

10:59  

                                           

Már mindenkinek tudom a nevét, honnan jött, a két lány a képzőről pont most készül a reneszánsz vizsgára – most aztán felköthetem a nadrágomat – a fiatal házaspár talán jobban ismeri Raffaellót mint én, de nem baj mert ugyanannyira szeretik, az idős hölgy az unokájának akarja felnyitni a szemét a művészetre. Elrendezem a fényképes kitűző fölött a sálamat, mesterien takar; talán jövőre fotogénebb leszek. Ideje elindulni, ezért rutinosan a lépcső felé hátrálok, és elkezdem a túrát:

„Sziasztok, a nevem Kovács Vera. A következő órában én leszek a tárlatvezetőtök. Engedjétek meg, hogy először is mindenkit szeretettel köszöntsek a Szépművészeti Múzeumban…”

Hm. Megnézek egy kis ízelítőt!